Az evolúció jól meghatározott specifikus rendszereknek a természetes működési módja. Az evolúció a megfelelően alkalmas nem egyensúlyban l...
Az evolúció jól meghatározott specifikus rendszereknek a természetes működési módja. Az evolúció a megfelelően alkalmas nem egyensúlyban lévő rendszerek változó környezethez történő alkalmazkodásának folyamata, amely lehetővé teszi, hogy a rendszer a környezet változásai ellenére stabilan képes legyen fenntartani a működési állapotát.
Az evolúció az élő rendszerek jellemző adaptációs viselkedési formája. Az élet biokémiai mechanizmusokra épülő formájának evolúciós működési módja jól ismert.
Habár az evolúció csupán az adott rendszer működési állapotának a fennmaradását szolgálja, az evolúciós folyamat működése a változatosságot is lehetővé tevő öröklődés információ kezelő jellegéből következően szükségszerűen a komplexitás növekedésével jár. Az evolúció működésének jellegéből következően a folyamatnak a rendszer állapotának fenntartásán kívül nincs meghatározott célja, mégis, a komplexitás növekedéséből származóan a működése szükségszerűen fejlődéssel jár.
Az evolúció jellemzően az élő rendszerek működési formája, az élő állapot azonban nem csupán biokémiai rendszerekre jellemző. Élő rendszer például az emberi társadalom is. Az emberi társadalom az élő állapotából következően evolúciós rendszer, ezért az emberi társadalom viselkedése is az evolúcióra jellemző működési mechanizmusokra vezethető vissza.
Az emberi társadalom evolúciós működésének sajátossága, hogy a változatosság evolúciós kritériuma nem a társadalom reprodukciójával valósul meg, hanem a társadalom alacsonyabb felépítő elemein - egyed, csoport - funkcionál oly módon, hogy a társadalomnak a változó környezethez történő alkalmazkodási viselkedésének a változatosságban megnyilvánuló különböző tulajdonságai a társadalmat felépítő elemekben elképzelés, ötlet formájában jön létre, és meme-nek nevezett közösségi szokásokban, viselkedési formákban terjed, létrehozva az alkalmazkodáshoz szükséges új, a társadalom egészén is érvényesülő tulajdonságokat.
Ha az emberi társadalmat evolúciós rendszerként vizsgáljuk, számos meglepő, érthetetlen, nehezen megmagyarázható esemény, viselkedési forma válhat természetes módon érthetővé. Ilyen, evolúciós működésből származó esemény, viselkedési forma például a vándorló gyűjtögető-vadászó életmódról a mezőgazdaság és állattenyésztés letelepedett életformájára történő, az evolúciós működésből származó következményszerű áttérés.
A mezőgazdaság és az állattenyésztés ellentmondásos fejlődési lépése az emberi társadalom fejlődésének, mert sok szempontból az emberi életminőség csökkenésével járt. Ez az életminőségtől független fejlődési lépés azonban az emberi társadalom evolúciós működésének jól magyarázható folyamata, az evolúciós fejlődés szükségszerű következménye.
A letelepedett életforma előtt az emberiség évezredeken keresztül kisebb rokoni csoportokban élve, a környezetben készen rendelkezésre álló erőforrásokat felhasználva, gyűjtögető-vadászó (a vadászat lényegében szintén megfelel a gyűjtögetésnek) életformát folytatott. Amikor a gyűjtögető-vadászó közösség életterületén elfogytak az elérhető erőforrások, a csoport egyszerűen tovább vándorolt. Ebben az időszakban az evolúcióra jellemző, az információk felhalmozásából származó komplexitás növekedés a gyűjtögető-vadászó életforma technológiai fejlődésében nyilvánulhatott meg.
Az együtt élő csoport nagyságát meghatározta az adott környéken lévő, a rendelkezésre álló képességekkel megszerezhető erőforrások egységnyi területre eső mennyisége. Ha a csoport nagysága a szaporodás miatt meghaladta a rendelkezésre álló erőforrások mennyiségét, a csoport egyszerűen szétszakadt, és olyan messzire távolodott egymástól, hogy a területen található erőforrások által ismét fenntarthatóvá vált a populáció.
Ez az expanzív növekedési forma addig működhet, amíg van elegendő alkalmas terület. Ez az evolúciós fennmaradási metódus gyakorlatilag lehetővé tette a Föld alkalmas szárazföldjeinek a gyűjtögető-vadászó életformának megfelelő sűrűségű benépesítését.
Az életforma - a természetes evolúcióra jellemző módon - predátor, kizsákmányoló jellegű életvitel. Az emberi faj fejlett kognitív képességei miatt a természetes evolúcióval alkalmazkodó emberiség hasonló képességű versenytárs hiányában működő túlélése nem egyensúlyt alakít ki az élettérben egymással együttélő fajok között, hanem az élő vagy élettelen erőforrások teljes kizsákmányolásával, más, fejletlenebb, akár emberi fajok kihalásával, a környezeti egyensúly felbomlásával is jár.
Ez az expanzív típusú, predátor jellegű, a környezet kizsákmányolásával járó életvitel a versenytárs nélküli intelligens emberi faj természetes evolúcióra épülő létezésének jelenleg is érvényes sajátossága.
Minden növekedés azonban nyilvánvalóan előbb-utóbb korlátokba ütközik. A korai emberiség növekedését korlátozta a gyűjtögető-vadászó életformával elérhető erőforrások mennyisége.
Mi történhetett a vándorló emberiséggel, ha a szaporodás által megkövetelt növekvő élettér elérte a határait? Milyen módon tarthatja fenn az evolúció a közösségnek, mint élő rendszernek a működési állapotát?
Az erőforrások megszerzéséért küzdő, szabadon vándorló csoportok élettere a szaporodás során egyre inkább átfedi egymást, és ütközések keletkeznek, amik egymással zajló versenyhez, a megélhetésért zajló összecsapásokhoz vezetnek.
Ez a verseny természetes módon automatikusan szabályozhatná a populáció méretét, azonban a csak az intelligens emberi fajra jellemző tudás felhalmozásának képessége miatt nem egyensúly alakul ki a versengő csoportok között, hanem a verseny azzal jár, hogy egy nagyobb potenciállal rendelkező csoport, a nagyobb méretű vagy nagyobb tudással, fejlettebb technológiával rendelkező szervezet kiszorítja az alkalmatlanabbat az élettérből.
Egyedül a tudás felhalmozására képes emberi faj alkalmas a korlát nélküli növekedésre, és ez a tulajdonság is a természetes evolúcióból származó működés, az élő állapot fenntartásának a jellemzője. Az alkalmasabb, amelyik mennyiségben nagyobb és/vagy minőségben fejlettebb, képes növekedni.
A méret és a képességek evolúciós előnye érvényesül az emberiség fajon belüli közösségeinek fejlődésében is. A fennmaradási előnnyel rendelkező, nagyobbra nővő csoportok egyúttal fejlettebb szervezettséget is igényelnek, ezáltal a kooperáció is fejlődik. Ez a természetes evolúcióra épülő következményszerű fejlődési szakasz a nagyobb egyedszámú csoportok kialakulását teszi lehetővé, követeli meg a fennmaradásért folytatott küzdelemben.
Ez az életforma mindaddig folytatódhat, amíg az elérhető területen a kisebb, vagy alkalmatlanabb csoportok létezésének hátrányára az expanzió lehetséges.
Érdemes észrevenni, hogy az összetartó csoportoknak a fennmaradást jelentő növekedésért folytatott evolúciós küzdelme a kezdetektől végig kíséri az emberiség történetét, és napjainkban is folytatódik, a társadalmak szintjén jelenleg is a regionális és globális dominancia megszerzésének formájában. A nagyhatalmi törekvések az emberi társadalom természetes evolúciós jellegű működésének szükségszerű következménye.
Azok a csoportok, amelyek például kimaradnak ebből a manapság érvényesülő, önfeladással is járó integrációban megvalósuló folyamatból, a természetes evolúcióban a kisebbként létező formában vesznek részt a fennmaradási kockázatokkal járó egymás közötti versenyben, ahol minden esetben az erősebb, nagyobb, azaz az alkalmasabb érvényesül. Az azonos eszmei értékekre, vagy akár csak ideiglenes érdekközösségre épülő országcsoportok, politikai blokkok kialakulása a természetes evolúciónak az emberi társadalmon történő működésének a következménye.
Az emberiségnek a késői vadászó-gyűjtögető életformája során a szükségszerű növekedés, a csoportok méretének, azaz potenciáljának az egymás rovására történő növekedése előbb-utóbb szükségszerűen objektív akadályokba ütközik. A gyűjtögetéssel, vadászattal rendelkezésre álló erőforrások, valamint a más, hasonlóan fejlődő, és emiatt már nem legyőzhető környező csoportok életterének a korlátai szabnak határt az adott csoport növekedésének.
Az egyes csoportok területének nagysága objektív okokból nem nőhet folyamatosan, annak ellenére sem, hogy a méret növekedés a rendszer fennmaradásának előnyével, tehát evolúciós előnnyel jár. Ebben az új helyzetben a méret növekedéssel megvalósuló evolúciós előny egyetlen módon érhető el, ha a közösség a rendelkezésre álló életterületen intenzív módon képes több erőforráshoz hozzájutni.
Nyilvánvalóan ebben az esetben a vadászó-gyűjtögető életforma már nem ad lehetőséget a növekedésre. Ebből következően az az embercsoport kerül evolúciós előnybe, amelyik megfelelően alkalmas területen él, és képes kifejleszteni a rendelkezésre álló területen intenzív módon az erőforrások létrehozását, amely a gyűjtögetést helyettesítő mezőgazdaság, és a vadászatot helyettesítő állattenyésztés megfelelő technológiáinak a kifejlődését igényli, és a letelepedett életforma megjelenését eredményezi. Az evolúció szükségszerű következményeként kialakulnak az alkalmas területeken az intenzív módon növekedésre képes letelepedett közösségek.
A mezőgazdaság és állattenyésztés letelepedett életformájának kifejlődése az emberi társadalom esetén az élő rendszerek fennmaradását támogató természetes evolúciós folyamatnak a következménye. Gyakorlatilag azok az embercsoportok tudtak nagyobb valószínűséggel túlélni, fejlődni, és dominálni, amelyek egy adott rögzített területen voltak képesek a potenciálban növekedni, amit ebben a korban az azonos helyen megvalósítható, tehát a helyhez kötött mezőgazdaság és állattenyésztés tett lehetővé.
Ez a típusú, a természetes evolúcióra épülő fejlődés jelenleg is zajlik. Ma már elsősorban nem egyes társadalmak, országok területeinek elfoglalására épül az evolúciós folyamat, bár nyomokban továbbra is előfordulhatnak ilyen törekvések a közösségi döntéshozatal alacsonyabb szintjén álló, szociálisan kevésbé fejlettebb társadalmak által, hanem sokkal inkább a közös értékeket képviselő közösségek növekvő integrációs szféráinak kialakulásában jelentkezik.
Ebben a természetes evolúción alapuló versenyben az effektívebben működni képes, intenzív módon fejlődő társadalmak lesznek képesek dominálni, és a folyamat az extenzív növekedésben a kooperációra épülő integráció minél magasabb szintű megvalósulását preferálja. A folyamat pedig a társadalmak erkölcsi szintjének fejlődése szerint egyre inkább nem egymás elpusztításával zajlik, hanem az alkalmatlanabb társadalom természetes elsorvadásával jár.
Az emberiség számára meghatározó evolúciós tényező a változó környezethez való alkalmazkodásban manapság az éghajlatváltozás okozta migráció.
Az emberiségre mindig jellemző volt a migráció az egyéni és közösségi túlélésért folytatott evolúciós küzdelemben, és a migráció korábban is eredményezett jelentős átalakulásokat a természeti és társadalmi környezetben. A manapság zajló migráció potenciálisan hasonló hatásokat eredményezhet, mint az emberiég történetében korábban, azonban a mai emberiség szervezettsége, erkölcsi és technológiai fejlettsége, kialakult társadalom földrajza alapvetően befolyásolja a mai migráció lefolyását, hatását, és eredményét.
A folyamatot nyilvánvalóan a túlélésért folytatott agresszió is jellemezheti, azonban azok a társadalmak kerülhetnek ki győztesen a folyamatban, a potenciálban növekedve, amelyek képesek erőforrásként felhasználni a migrációt, befogadva integrálni, a teljes társadalom hasznára használni a lakóhelyüket elhagyó tömegeket.
A tömeges integráció szükségszerűen a társadalmak átalakulását is eredményezi, ez a folyamat velejárója. Azok a társadalmak lesznek dominánsak a környezetükben, amelyek képesek lesznek a potenciálban növekedni a migráció által, míg más társadalmak elsorvadnak és eljelentéktelenednek. A migráció általi potenciál növekedésének valószínűleg nem létezik általánosan működő mechanizmusa, de általánosan érvényes metódusa lehet a különbségek elfogadása. ha, és ameddig az a kooperáció fejlődését eredményezi, ami szükségszerűen a megkívánt és elvárt társadalmi kohézió növekedésével jár. Ez alapvető érdeke, túlélést eredményező tényezője mind a befogadó, mind a befogadott félnek.
Azok, és csak azok a társadalmak lesznek képesek fennmaradni az éghajlatváltozás okozta migráció során, amelyek képesek az alkalmazkodási folyamatot sikeresen alkalmazni.
Ebben a folyamatban, ahogy a korabeli mezőgazdaság és állattenyésztés kialakulásában, úgy a természetes evolúció folyamatával működő emberiség teljes történetében sem az egyedek életminőségének a javulása játszik elsődleges szerepet a fejlődésben, ahogy ez a kritérium jellemzően nem motivációja a természetes evolúció működésének, és ahogy az nyilvánvalóan nem is történt, és történik meg.
A letelepedett életforma a fejlődésnek, a komplexitás növekedésének a potenciál növekedésével járó evolúciós túlélésért zajló mechanizmusainak a következménye. A folyamat szükségszerű következménye a technológia fejlődése, az adott populáció növekedése, az adott társadalom potenciális képességeinek növekedése, függetlenül attól, hogy a társadalom tagjainak milyen életminőség áll rendelkezésre.
A természetes evolúcióból származó, a fennmaradást szolgáló predator, kizsákmányoló jellegű életforma nyilvánvalóan az együttműködő csoporton belül is jelen van és érvényesül. Már a kezdeti kooperációból is kifejlődő társadalmi differenciálódás által létrejövő különböző csoportoknak az erőforrások elérhetőségéhez kapcsolódó különbözősége a társadalom fejlődése során továbbra is folytatódik, megteremtve a társadalmon belüli erőforrások elosztásának differenciálódását, az erőforrások elérhetőségéhez kapcsolódó hierarchikus társadalmi differenciálódás kialakulását, az uralkodó osztályok kifejlődését, és akár az egyéni képességektől függetlenül is jelen lévő dominanciák kialakulását. Az egyenlőtlenségek kialakulása és a társadalmi fejlődés során az egyenlőtlenség növekedése a természetes evolúció működésének a következménye.
A kezdeti letelepedett életformával járó korabeli folyamat eredménye az alkalmas adottságokkal rendelkező területeken a fejletten differenciálódott, a környezetére nézve domináns, uralkodó társadalmak kialakulása, amelyek a korlátozott területen képesek a társadalmi potenciál egyedszámban is megvalósuló növelésére. A nagyobb lélekszám, és a közösségen belül egyes csoportok jólétének következményeként a fejlődés a tudomány és a technika fejlődését is katalizálja, amely az életforma potenciális képességeinek exponenciális növekedési alapfeltétele.
Addig, amíg a letelepedett életforma rendelkezésre álló területén a fejlődés lehetővé teszi az igényelt növekvő erőforrások biztosítását, a populáció evolúciós előnyben van, és képes az expanzív terjeszkedésre is. Azonban a birodalmak kialakulásában is csupán az emberi társadalomra érvényes természetes evolúciós folyamatok játszanak szerepet, a társadalmat felépítő egyedek elért életminősége a folyamat nem meghatározó tényezője.
Kétségtelen azonban, hogy a történelmi folyamat során az emberiség általánosan elért életszínvonala emelkedik. Ez azonban nem az emberi társadalom evolúciós fejlődésének az eredménye, hanem az evolúciós folyamat melléktermékeként megjelenő egyre nagyobb felhalmozott tudásnak a következménye. Az emberiség a felhalmozott tudása által egyre inkább képes a veszélyes és káros jelenségeket legyőzni, azokat is, amelyeket önmaga hoz létre. Ez azonban nem szükségszerűen jár együtt a társadalmat felépítő egyedek elégedettség és a boldogság szintjének a növekedésével, ahogyan azt a társadalmi felmérések is igazolják.
Az emberi társadalom természetes evolúciós folyamata általánosítható, az evolúció természetes folyamata a társadalomban továbbra is zajlik. Hasonló módon működik manapság a digitalizáció hatása is az emberi társadalomban. A digitalizációt alkalmazó, és egyre átfogóbban használó társadalmak potenciálja, és ebből következően a túlélési képessége növekszik, míg az egyén és a társadalom általános jóléte nem áll közvetlen relációban a potenciál növekedésével, valamint a belső, predator jellegű életformát folytatni képes csoportok természetes evolúciós működése is korlátozza a társadalom egészének egyöntetű fejlődését.
Az emberi társadalom élő evolúciós rendszer, a természetes evolúció szabályai a társadalom egészén érvényesülnek, míg a társadalom egyes tagjai alapvetően nem meghatározói, csupán résztvevői ennek a folyamatnak. Többek között a mezőgazdaság és az állattenyésztés ambivalens hatású kialakulása is jól magyarázható az emberi társadalom természetes evolúcióval zajló fejlődésével.
A jelenlegi fejlődés érdekes és ambivalens evolúciós szakasza a zsugorodó társadalmak. A társadalmak potenciáljának növekedése egyre inkább nem követeli meg a társadalmak méretének növekedését. A jólét egyéni növekedésének hatása érvényesül azáltal, hogy nem kell a gyermeknevelés terhét viselni, ugyanakkor a társadalom potenciálja növekedhet a technológia felhasználásának folytatólagos növekedésével, és a migráció előnyeinek a kihasználásával.
Azonnal felmerül a kérdés, lehetséges-e olyan módon az evolúciós alkalmazkodást jelentő társadalmi fejlődést motiválni, amely szigorúan, és következményszerűen a társadalom és a tagjai boldogságából, és a jólétének növekedéséből származik?
A természetes evolúció az evolúció által érvényesülő élő egyed túlélési potenciáljának a fennmaradását szolgálja, és a túlélési potenciál szigorúan nem korrelál az egyed szubjektív jólétével. A túlélési potenciál az evolúció eredménye, a szubjektív jólét pedig inkább a szükségleteknek megfelelő vágyak beteljesülésének a megvalósulásával áll összefüggésben.
Alapvetően az elégedetlenség, tehát a szubjektív rosszullét jelentősebb motivációs tényezője az evolúció által megkövetelt változásnak, mint az elégedettség növekedésének az elérése.
Habár a természetes evolúcióval fejlődő emberiség történetében nem volt még arra példa, hogy a természetes evolúciótól eltérő módon, kizárólag az egyedek szubjektív jólétének növekedése által próbálja meg elérni az evolúciós alkalmazkodást és fejlődést a társadalom, léteznek társadalmak, amelyekben a jólét relatíve jobban növekszik más társadalmakhoz viszonyítva. Bár ezekben a társadalmakban sem feltétlenül tudatos cél a szubjektív jólét növelése a társadalom túlélési potenciáljának növelése érdekében, mégis alkalmas lehet megvizsgálni az összefüggés szorosságát. Az ellenkező eset vizsgálata is érdekes, miszerint a szubjektív jólét csökkenése hogyan befolyásolja a társadalom túlélési potenciálját. A válasz nem egyértelmű voltát egyes autoriter rezsimek sikeressége valószínűsíti.
Az alkalmazott társadalom irányítási metódus bizonyosan alapvető szerepet játszik a társadalom jólét alapú alkalmazkodási és fejlődési folyamatában, ezért az optimális társadalom irányítási mód megtalálása és alkalmazása lehet a kulcsa a jólét alapú társadalmi evolúciónak.
A természetes evolúció azonban nem a végső fejlődési módja az értelemmel bíró emberiségnek. A természetes evolúciós mechanizmusokkal működő emberi társadalom fejlődését felválthatja az irányított evolúció fejlődési módja, amely végül talán megvalósíthatja az értelem emberi faj által létrejövő formájának a korlátlan létezését és fejlődését is. Az emberi társadalom, mint élő rendszer evolúciója folytonos, az értelemmel rendelkező emberiség pedig potenciálisan képes lehet még az evolúció irányítására is.
Ember {button_primary} Evolúció {button_primary} Társadalom {button_primary}
The consequences of the evolutionary functions of human society
Nincsenek megjegyzések