A nagy szűrő teória szerint azért nem találunk más fejlett civilizációt az univerzumban, mert az intelligens fajok élethossza generikusan ...
A nagy szűrő teória szerint azért nem találunk más fejlett civilizációt az univerzumban, mert az intelligens fajok élethossza generikusan korlátos. A teória szerint a természeti katasztrófák elkerülhetetlen következményein túl egy intelligens faj élettartamát szükségszerűen behatárolja a tudás növekedésével járó technológiai-társadalmi fejlődésnek a faj fennmaradását veszélyeztető káros következményei.
A nagy szűrő teória két alapvető megfigyelésre épül, a Fermi paradoxonra, valamint a saját magunkra vonatkozó tapasztalatainkra, arra, hogy hogyan fejlődik az emberi civilizáció.
Habár más intelligens fajt nem ismerünk, az emberi civilizáció fejlődése valóban egyre nagyobb hatású, a faj fennmaradására is veszélyes eszközök birtokába juttatta az emberiséget, amellyel olyan környezeti változások idézhetők elő, azaz olyan körülmények közé kerülhet az emberiség, amelyek potenciálisan akár az egész emberi társadalmat képesek megsemmisíteni. Nyilvánvaló példa erre, hogy már elegendő atomfegyverrel rendelkezünk ahhoz, hogy megsemmisítsük a civilizációnkat.
Azonban, ha sikerül is elkerülni a szándékos önmegsemmisítést, a csupán létfenntartó emberi tevékenység is ma már képes a környezetet az egyensúlyából annyira kibillenteni, ahogy azt konkrétan tapasztaljuk is az aktuálisan zajló éghajlatváltozás és tömeges fajkihalás során, hogy a környezeti változás az emberi faj fennmaradását is veszélyezteti.
Az emberiséget azonban nem csupán jól látható, konkrét veszélyek fenyegetik. A fejlődéssel járó egyre komplexebb rendszerként történő működés is egyre érzékenyebbé teheti az emberi társadalmat a különböző behatásokkal szemben.
Látszólag az emberiség, és ha nem egy speciális intelligens faj vagyunk, talán valamennyi más esetleg létező technológiai civilizáció is, a fejlődése során önmagától, elkerülhetetlenül előidézi a pusztulását is.
Az emberiséggel kapcsolatos konkrét történelmi tapasztalatok azonban azt is mutatják, hogy az emberiség rendkívüli mértékben alkalmazkodóképes faj. Az emberiség már eddig is számos alkalommal túlélt, akár a saját tevékenysége által előidézett éghajlatváltozásokat, környezeti változásokat, fajkihalásokat. Habár ezek jellemzően nem globális események voltak, és gyakran ilyen változások hatására kultúrák, civilizációk omlottak össze, nyilvánvaló tény, az emberiség fejlődése megállíthatatlanul folytatódott, és jelenleg is zajlik.
Ahogy általánosan az élővilágban, úgy az értelemmel rendelkező emberi fajra is jellemző az evolúciós jellegű működés. Az evolúció működésének nincs célja, az evolúció az adott környezethez történő alkalmazkodást valósítja meg. Az emberiség történelme is ezt az evolúciós viselkedést demonstrálja. Az emberi viselkedést, az emberi faj fejlődését alapvetően és elsősorban nem a távoli célok elérése, vagy a nem konkrét, de akár belátható problémák elkerülése motiválja, hanem az aktuálisan már jelen lévő problémák megoldása kényszeríti az alkalmazkodó változásra.
Az emberiségnek az eddigi tevékenységéhez kapcsolódó fejlődését alapvetően nem a tudatos, jövőbeli célok elérése vagy a belátható bajok elkerülése irányította, hanem főként az aktuálisan megjelenő problémák kezelése. Azonban az emberiség ezt az evolúciós jellegű viselkedést az intelligenciája és a folyamatosan felhalmozódó tudása által, jól láthatóan, egyre hatékonyabban végzi, és ha nem is mindent jól előrelátó módon, főleg a rövid távú haszon elérésének motivációja által, de a tevékenységét mégis egyre inkább és egyre kiterjedtebb mértékben a tervezettség irányába fordítja.
A felhalmozódó ismeretekkel járó potenciális képesség növekedése ugyan egyre nagyobb hatású, egyre inkább globálisan jelentkező fenntarthatósági problémákat idéz elő, de ugyanez a képesség a társadalom fejlődésével együtt egyre alkalmasabba teszi az emberiséget az emberi fajra veszélyes külső vagy belső környezeti változások kezelésére is. Ezt a fejlődéssel járó jellemzőt jól demonstrálja a legutóbbi pandémia esete is. Egy ilyen problémát akár magunknak is képesek vagyunk már előidézni, a COVID-19 járványt sokkal eredményesebben kezeltük, mint ahogyan a csupán száz évvel korábbi spanyolnáthát.
A klasszikus bölcsesség valós jelentést hordoz. Ami nem pusztít el, az erősebbé, azaz ellenállóbbá tesz, egyre nagyobb nehézségek leküzdésére tesz képessé.
Az emberiség történelme azt sugallja, hogy az emberiség fennmaradását az önmaga által előidézett problémák kevésbé veszélyeztetik, mert ezeknek a nehézséget okozó nagyságrendje jellemzően összemérhető az emberiség aktuális tudásából következő problémamegoldó és alkalmazkodó képességgel. Az önmagunk által eddig előidézett számtalan probléma ellenére ezért is vagyunk még mindig jelen.
Jól demonstrálja ezt a jelenséget az atomháború veszélye is. Egyre inkább képesek vagyunk az atomháborúra, amit akár csak néhány ember is elindíthat, és ami néhány óra alatt a teljes emberi civilizációt képes megsemmisíteni, mégis, a társadalom fejlődésével az atomfegyverek sokkal inkább a háborúk eszkalációját korlátozó szerepű eszközökké váltak.
Habár az emberiségnek a környezet káros változásaira vonatkozó ellenálló képességének növekedésére vonatkozó megfigyelés a létező valóságra épül, ennek ellenére nyilvánvalóan nem szigorúan érvényes szabály, sokkal inkább tendencia, mégis meggyőződéssel kijelenthető, hogy az emberiség fejlődése a civilizációnkat egyre ellenállóbbá teszi a fajra káros behatásokkal szemben. Egyre kevésbé hittel, egyre inkább a megfigyelésre alapozható törvényszerűségként, a kockázatokat is látva, mégis egyre magabiztosabban kijelenthetjük ezt. Ma már sikeres kísérleteket folytattunk aszteroida eltérítésre is, és valós esélyünk lenne egy ilyen jellegű, potenciálisan katasztrofális, kívülről érkező veszély elhárítására.
Az emberiség kétségtelenül veszélyes és káros a környezetére, az emberi faj fennmaradásának biztosításához azonban egyre nagyobb tudással és képességgel rendelkezünk. Minél tovább képes fennmaradni az emberiség, annál nagyobb változások, veszélyek leküzdésére válik alkalmassá, tehát annál ellenállóbbá, annál inkább túlélővé válik.
Ez a törvényszerűség pedig nem egyedi emberi tulajdonságot feltételez, hanem általánosan a problémamegoldó intelligencia jelenlétére épül, ezért ez a jelenség nagy valószínűséggel kiterjeszthető más intelligens fajokra is. Ha ez így van, mit jelenthet mégis az, hogy azt tapasztaljuk, egyedül vagyunk?
Elméletileg természetesen nem zárható ki, hogy valóban egyedül vagyunk. Lehet, hogy egy intelligens faj természetes kialakulásához szükséges szükségszerű körülményeket létrehozó számtalan véletlen összjátéka csak az ember esetén valósult meg. Azonban ez az érvelés nem csupán más intelligens civilizációk természetes kialakulása ellen szól, hanem a mi saját fajunk kialakulásának ellenérve is lehet. A tény azonban az, hogy itt vagyunk, és ha természetes módon létrejöhettünk, akkor ez máshol sem zárható ki.
Ha a megfigyelt egyedüllétet külső akarat által történő egyedi teremtéssel próbáljuk magyarázni, ez az egyedüllétet magyarázni hivatott érvelés sem könnyen tartható, hiszen, ha az ember teremtett lény, milyen racionális érvelés korlátozná a teremtőt más intelligens fajok teremtésében? Habár a vallásos magyarázat szerint Isten akarata kifürkészhetetlen, ez az érvelés inkább a tudatlanságot tényként feltételező elterelő gondolkodás. A racionális gondolkodás azt sugallja, a teremtő önkorlátozó viselkedésének van kisebb valószínűsége. És ha a teremtő több intelligens fajt is teremt, miért akadályozná a kapcsolatfelvételben őket? Kifejezetten érdekes kísérlet lenne bármilyen teremtő számára.
Az egyedüllét tapasztalati tényét elméletileg az is magyarázhatja, hogy az alkalmazkodó képességnek létezhet objektív korlátja. Minél tovább létezik az intelligens faj, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a tudását meghaladó, a létezését veszélyeztető problémával találkozik. De mivel egy intelligens faj tudása, és ezért alkalmazkodó képessége is folytonosan növekszik, logikusan az összefüggést úgy is kijelenthetjük, hogy minél tovább létezik az intelligens faj, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy a tudását meghaladó, a létezését veszélyeztető problémával találkozik.
Az emberi társadalom élő szervezetként viselkedik, amely egyre inkább az irányított evolúció fejlődési fázisában jár. Az irányított evolúció lényege, hogy a változó környezethez történő alkalmazkodás nem a természetes evolúcióra jellemző véletlen változásokon keresztül zajlik, hanem tudatos, tervezett változások természetes szelekciója vezérli.
Az irányított evolúcióval történő fejlődés során a társadalom egyre nagyobb potenciállal rendelkező képességekre tesz szert, amelyek használatának akár veszélyes következményei ugyan egyre nagyobb hatásúak a társadalomra nézve, de a tudás természetes növekedése az ember birtokában lévő intelligencia képességének problémamegoldó funkcióján keresztül a változó környezethez történő alkalmazkodást is egyre hatékonyabbá teszi.
Természetesen egy, az aktuális képességet meghaladó külső hatás képes az intelligens fajt is elpusztítani, azonban a tudás növekedését csak az objektíven elérhető maximális tudás korlátozhatja, amely viszont az objektíven létező összes veszéllyel szemben is elegendő védelmet ad.
Az irányított evolúció is esetleg vezethet zsákutcába, ahogy ma az éghajlatváltozás és tömeges fajkihalás esetén láthatjuk a helyzetünket, és okozhatja az intelligens faj kihalását is, a valószínűbb, és ez a gyakorlati törekvésünkön is látszik, az intelligens faj képes új megoldásokat találni, ahogy mi is rendelkezünk megfelelő tudással ahhoz, hogy képesek legyünk a jelenleg jelentkező problémákat túlélni, és egyúttal ellenállóbbá is válni, még akkor is, ha ezt nem is tudjuk feltétlenül érvényesíteni a környezetünkben létező teljes bioszférára. Az emberiség túlélő fejlődése vezethet egy egyre inkább mesterséges, és ez által jól kontrollálható környezetben történő élethez is.
Egy intelligens faj túlélő fejlődése a külső megfigyelhetőséget korlátozó, de a korlátlan fenntarthatóságot megvalósító alkalmazkodáshoz, a meglévő bioszférába történő teljes beolvadáshoz is vezethet, amely viszont szükségszerűen együtt jár az intelligens faj bezárkózásával. Az ezt a túlélési utat választó intelligens faj ezt az alkalmazkodást választva nehezen felismerhető lenne egy külső megfigyelő számára.
Az eddigi érvelés konklúziója, hogy egy intelligens faj potenciális élethossza arányosan növekszik a faj aktuálisan megvalósult életidejével. Kijelenthető azonban az is, hogy minél hosszabb ideje létezik egy intelligens faj, minél nagyobb tudással rendelkezik, annál komplexebb szervezetet alkot. Létezik olyan hipotézis is, hogy a komplexitás növekedése exponenciálisan növekvő erőforrás felhasználást igényel, ami fenntarthatatlan fejlődést eredményez, és szükségszerű összeomlásához vezet. Ha az intelligens fajok komplexitásának van objektív határa, ez korlátja lehet az intelligens fajok élettartamának is.
Az emberiség fennmaradására a legnagyobb hatással a komplexitását kezelni hivatott társadalomirányítás lehet. Az emberiség jelentős része ma már eljutott a demokratikus társadalmi berendezkedéshez, a többség által választott vezető általi irányításához. A demokratikus társadalom irányítási rendszerek alkalmazkodóképesebb társadalmat eredményeznek, mint a konkurens tekintélyuralmi rendszerek, ez a két, jelenleg működő kormányzási forma, és a különböző átmenetei valóban alkalmatlannak látszanak a társadalmi komplexitást folyamatosan növelni, illetve a komplexitás természetes növekedését megfelelően kezelni. Azonban, ha képesek lennénk, és talán, amikor egyszer képesek leszünk eljutni a többség általi közvetlen társadalom irányításhoz, akkor lehetővé válik a közösségi intelligencia hatékony társadalmi érvényesülése, és az egyéni kognitív képességeink hatékony egyesítésével a komplexitás növekedését nem csak kezelni képes, de az alkalmazkodóképesség növeléséhez felhasználni is alkalmas, effektív társadalmat tudunk alkotni. A közösségi intelligencia és a közös tudás alkalmazásával potenciálisan lehetővé válik az intelligens társadalom számára az aktuálisan maximális alkalmazkodó képesség megvalósítása, és ez által a társadalom számára a potenciális örök élet lehetősége.
Az irányított evolúció lehetővé teszi az intelligens, azaz problémamegoldó alkalmazkodást a környezethez. Ahogy az értelmes faj életben maradása folytatódik, a társadalom egyre ellenállóbbá válik a változásokkal szemben. Minél hosszabb ideje létezik egy intelligens faj, annál nagyobb valószínűséggel képes kiterjeszteni az élettartamát. Az intelligens társadalom potenciálisan örök életű, mert egyre jelentősebb környezeti változás szükséges a kihalásához.
A teoretikusan létező nagy szűrő az előző megfontolások alapján valójában nem az intelligens civilizációk élethosszának korlátjából származik, hanem - figyelembe véve a tényt, hogy minden logikus feltételezés ellenére látszólag egyedül vagyunk - valójában a civilizációk közötti kapcsolat létrejöttét szabályozhatja. A nagy szűrő valószínűbb jelentése az, hogy azért vagyunk egyedül, mert még nem váltunk alkalmassá arra, hogy ne legyünk egyedül, még nem váltunk alkalmassá a kapcsolatra.
Ember {button_primary} Idegen értelem {button_primary} Társadalom {button_primary}
Nincsenek megjegyzések